Milyen érzés lehet? Talán olyan, mintha minden nap farsangi jelmezben kellene iskolába, vagy dolgozni menni. A jelmez kényelmetlen, szorít, szúr (mint gyerekkoromban a fogcsikorgatós harisnya), de ennek ellenére minden reggel fel kell venni, mert nélküle furcsán néznének ránk, lehet, lehet, hogy ki is csúfolnának. Ez az érzés, a jelmez sok autista mindennapja. Ők azok, akik „maszkolnak”, vagyis próbálnak láthatatlanná válni, beilleszkedni az osztályba: erőltetetten mosolyognak, visszafogják a kezüket, testüket, nehogy „furcsa mozdulatokat” tegyenek. Ezek helyett inkább úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. De, amikor hazaérnek, ledobják, letépik a jelmezt – és gyakran jön a sírás, a düh, a teljes kiborulás.
Miért maszkolnak az autisták? Mert be akarnak illeszkedni. Mert nem akarják, hogy kinevessék őket.
Mert azt tanulták meg, hogy a „valódi önmaguk” nem mindig elfogadott. Ez a folyamatos alkalmazkodás azonban óriási energiát igényel. És a gyerekek sokszor pont akkor és ott omlanak össze, amikor és ahol a legnagyobb biztonságban érzik magukat: otthon. Mit tehetünk azért, hogy jobban érezzék magukat? Először is: vegyük észre a láthatatlant, vagyis, akkor, ha egy gyerek az iskolában csendes és „problémamentes”, együttműködő, de otthon gyakoriak a kihívást jelentő viselkedések, a kiborulások, akkor az SOSEM a rossz nevelés jele. Sokszor kizárólag arról szól, hogy egész nap maszkot viselt. Másodszor: adjunk engedélyt az önmagához való visszatéréshez, vagyis, ha billeg, kezeit rázza, hangokat ad, vagy forog, esetleg ugrál, az nem baj. Sőt, jó, mert ez az ő eszköze arra, hogy megnyugodjon. Harmadszor: legyen egy biztonságos hely, kuckó, akár az osztályban, ahova visszahúzódhat. Nagyon jó, ha van egy megbeszélt jel, amivel ki tudja fejezni, ha túl sok a zaj, fény, szag, vagy a feladat. Mindig beszéljünk vele, hallgassuk meg, vagy figyeljük a viselkedését. A legkisebb gyerekek is jelzik, hogy mire van szükségük – képpel, mutatással, szóval, vagy azzal, amit tesznek. MINDIG a szülő gyermeke legjobb szakértője. Végül, de nem utolsó sorban ne feledkezzünk meg a többiekről sem. Ha a testvérek, osztálytársak is értik, miért viselkedik másként a gyermek, akkor kevesebb nyomást érez majd arra, hogy „álcát öltve” próbáljon beilleszkedni.
Üzenet: A maszkoló gyerekek nem „rosszak” vagy „megtévesztők”, hanem ilyen túlélési stratégiával képesek átvészelni a mindennapokat. Nekünk, felnőtteknek az a feladatunk, hogy olyan közeget teremtsünk, ahol nincs szükség álarcokra, maszkokra. Minden gyerek akkor tud nyugodtan élni, kibontakozni, ha úgy fogadjuk el, ahogy van.